Köszöntöm a hallgatókat. Advent harmadik vasárnapja van, a main kívül már csak egy gyertyát kell meggyújtanunk adventi koszorúinkon.
Kenyerem javát már elfogyasztottam, és tényleg igaz, hogy ahogy az ember öregszik, egyre jobban kötődik a múltjához.
Mindig azt mondjuk, de jó volt régen. A régmúlt karácsonyoknak olyan varázsa volt. A várakozás, a kutakodás, hogy hová is rejthették szüleink a karácsonyi ajándékunkat, aztán a fa díszítése, az egész karácsonyi hangulat, melyet a finom bejgli illata lengett körbe. Nagyon szép volt.
Nem tudom, miért keressük a régmúlt karácsonyok ízét, illatát, miért rajongunk a retro díszekért, a régi meséskönyvekért. Miért keressük édesanyánk sütijének a receptjét, hiszen annyi jobbnál jobb recept van könyvben és interneten? Miért is szeretnénk még egyszer érezni azt a vágyott, boldog érzést, amit gyerekkorunkban éreztünk?
Gondoljuk át, mit is keresünk igazából! Valóban a régi dolgokat, vagy inkább azt az összetartást, szeretetet, ami akkor még sokkal jobban megvolt az emberekben?
Azt, hogy gyerekként egy illatos narancsnak vagy egy aranypapírba csomagolt apróságnak is mennyire tudtunk örülni? Hogy imádtuk a legegyszerűbb ételeket is, nem volt snassz a sült krumpli kacsazsírral. Hogy miért? Mert együtt ettük, nem pedig egymás mellett. Akkor még nem volt puccos hamburger, pizza, olasz, thai, kínai és még nem is tudom, hogy milyen étel, de boldogok voltunk nélküle. Ma százféle szaloncukrot vásárolhatunk, s mégis miért volt jobb az a régi? Kérdezem én, miért nincs meg a régi, boldog érzés.
Talán mert hiába az ezerféle étel, ha szanaszét a család. Hiába a drága ajándék, ha például nem szívből adjuk, hanem mert szokás. És hiába minden, ha a legfontosabb, az összetartás nincs meg az emberekben. Ha az egyszerűen ott ragadt valahol a múltban.
Ma csillog-villog a karácsony. Csillog lakásunk, díszítve vannak a városok, a boltok. Szó szerint ömlik ránk az ál-boldogság, az, hogy: legyél boldog, mert karácsony van.
Csak egy valami nem csillog, a lelkünk. Rohanunk, és közben épp ezekre a régi vágyott dolgokra nincs időnk. Azokra a krumplievős, beszélgetős estékre, amikor nem kellett tévé, internet és egyéb luxus a boldogsághoz.