Lehet, hogy néhány évvel ezelőtt a tőlünk nyugatabbra lévő államok polgárai hasonló megrökönyödéssel néztek ránk, ahogyan most mi tekintgetünk ezekre a „barbár” déliekre, de azért időzzünk el egy picit annál, hogy mi hol is tartunk.

Ahogy felnyitottam a szemetesvödör tetejét, nem tudtam onnan levenni a szemem. Volt abban minden: banánhéj, üres joghurtos pohár, összenyomott kólás flakon műanyag fedővel együtt… nem sorolom, lehet, hogy még sokan nem fejezték be az ebédet, de a témánál maradok. Mindaz, ami ott volt előttem kicsiben, hamarosan hegynyi méretekben jött velem szemben nemrégen, amikor a Vajdaság egykori tartományi fővárosa felé közeledtem autóval, s aztán a látvány egy másik nagyváros előtt megismétlődött. Ezek a számomra felfoghatatlan képek egy olyan ország miliőjének részei, amely szeretne minél előbb uniós tagállam lenni, s valószínűleg ennek egyik előfeltételét jelentik a környezetvédelmi szempontok is, amire egyelőre fittyet hánynak.
Lehet, hogy néhány évvel ezelőtt a tőlünk nyugatabbra lévő államok polgárai hasonló megrökönyödéssel néztek ránk, ahogyan most mi tekintgetünk ezekre a „barbár” déliekre, de azért időzzünk el egy picit annál, hogy mi hol is tartunk.
Elég kilépni a lakásból, hogy a szem megakadjon a ház előtti szemeteskosáron, amely veszélyesen telik napról napra, és még akkor is úgy áll ott, amikor már szemmel láthatóan semmi sem fér bele. És nem ürítik… mert állítólag, még nem telt el a két hét, amennyi belefér a szemétszállítási költségbe. No, de miért is telik ez a kosár a bejáratunk előtt olyan rohamos ütemben? S milyen szemét néz vissza a rosszalló tekintetre? Coca-Colás flakon, sztiropor dobozok, amelyikben ételt szállítottak házhoz. Egy egész zacskónyi vegyes háztartási hulladék begyömöszölve a többi közé, és amit nem először láttam, a takarítószerviz megoldása: a postaládák alatt álló kosárban külön összegyűjtött reklámújságok, amit minden bizonnyal jótékonysági célra, vagy iskoláknak tettek félre a lakók, a felsoroltak tetejére hajítva. Nem voltam rest, összefogtam az újságokat, és hátra vittem a papírhulladékba. A többivel sajnos nem tudtam mit kezdeni, minthogy megírtam a lakásgazdálkodásnak, és most az éterbe is elmondom hangosan. Ami ott történik, az nemcsak a szemétről szól, hanem a teljes magatartásunkról.
– Láttam, hogy a szomszéd bejáratnál lakó ember tette ide be a zacskó szemetet, már többször is – mondta a gyerekem, s magam sem tudom, hogy miért, de inkább kellemetlenül, mintsem árulkodóan. Mi szégyelljük magunkat mások disznóságai miatt?
Ha azt hisszük, hogy utolértük magunkat – szándékosan nem említettem a nyugatot – a környezettudatosságban, akkor nemcsak ezeket a látszatra jelentéktelen eseteket, hanem a szennyvíziszap illegális leterítését is említhetném sok egyéb mellett, amely már egyértelműen a bűntény elkövetésének kategóriájába tartozik, de itt megállok.
Ezek a jelenségek részben közönyből, a közös iránti nulla értékű viszonyból, másfelől a kivagyiságból –a magamnak mindent megengedhetek, nekem aztán senki nem fog parancsolni – pozícióból erednek.

Az elmondottakat mégis jó hírrel szeretném zárni, mivel láttam olyat is, hogy az említett déli országban az illegális szeméttel borított területről – ha költségekkel is – teherautószámra hordják el a hulladékot, és lassan újra láthatóvá válik a fekete, humuszos talaj. Mert a Föld túlél bennünket is!