Mire a média hozzájutna az információhoz, már úgy tűnik, a hírnek alig van értéke. Úgy tűnik, mondtam, mert azért az újságírók az instant híreket alaposabban járják körül, elmélyednek abban, stilizálják, formát adnak neki, olvasmányossá, hallgathatóvá gyúrják azt.

Aki az életet versenynek veszi, már el is veszítette azt – hallottam egyszer ezt az élettapasztalatból született bölcsességet, és ha valamire vonatkoztatható, akkor a szociális hálón zajló elsőbbségi harcra mindenképpen. Az nyilvánvalóvá vált, hogy telefonnal a kezünkben diadalittasan töltögetjük fel az információk irdatlan mennyiségét, amelyeknek az értéke igen széles skálán mozog. Lényeg az, hogy ott peregjen körülöttünk minden, és higgyük azt, hogy szűkebb-tágabb környezetünk origójában állunk. A személyes dolgokat nem vitatom. Léteznek azonban közérdekű információk, amelyekről már régen nem a médián, hanem a közösségi hálón keresztül lehet először tájékozódni. Az események hordozói, szervezői, közvetítői nyilván nem várnak majd arra, hogy a rádió, televízió, napi- vagy hetilapok lehozzák a rájuk vonatkozó híreket, hanem – amennyiben ez nekik is érdekükben áll, mert természetesen kedvező dologról van szó – akkor már töltik is fel annak tartalmát. Így értesülhetnek a barátok barátai is gyorsan és frissen, szinte elsőkézből erről-arról. Mire a média hozzájutna az információhoz, már úgy tűnik, a hírnek alig van értéke. Úgy tűnik, mondtam, mert azért az újságírók az instant híreket egy kicsit alaposabban járják körül, elmélyednek abban, egy kicsit stilizálják, formát adnak neki, olvasmányossá, hallgathatóvá gyúrják azt. Amennyiben értenek a dolgukhoz, ismerik, érzik, tudják, milyen etikai elvárások mellett haladhatnak. Kétségtelen, hogy sok a buktató, de erről majd egyszer máskor.
Visszatérve az említett versengéshez, magam is úgy érzem, egyre többször, itt a nemzetiségi sajtó háza táján is, mintha vetélytársaivá lettünk volna egymásnak, azokkal, akikért vagyunk, és akikkel együtt szeretnénk működni. Arról lenne szó, hogy intézmények, egyesületek előbb posztolják ki híreiket, mintsem, hogy értesítenék arról a szerkesztőségeket.
Ha legalább az eseménnyel azonos időben küldenék szét az információkat, még az is inkább elfogadható lenne, de még utólag sem tartják fontosnak a híreket továbbítani a hivatalos sajtóhoz, gondolva arra, hogy a Facebook, az Instagram, stb. elég hírforrásnak. Akiket érdekel, majd utánajárnak. Így válunk egymás versenytársaivá, sőt így építjük le azokat az intézményeket, amelyek a nemzetiség alkotmányos jogaként lettek biztosítva egykor. Szép lassan a közösségi média bedarálja ezeket az intézményeket (is), amelyek azért jónéhány embernek biztosítottak, biztosítanak megélhetést. Tudom, a jövőben – ami talán már el is érkezett – a fiatalok megtalálják majd a maguk kommunikációs csatornáit, és ez így van rendjén. Ezért, ahogyan az elején említettem, nem kívánok versenyre kelni a posztolók hadseregével. Azt azonban már fontolóra lehetne venni – nemzetiségi vonatkozásban mindenképpen – hogy az információk áramlása a nemzetiségi médiához akadálymentes legyen.
Az, hogy az újságírást lassan felemészti az idő? Őszintén remélem, hogy nem, legfeljebb az újságírókat, a koruknál fogva. Örömmel látnám, hogy lesz, aki folytatja e nemes, a demokratizmus alapjait jelentő hivatást tudással, szenvedéllyel – és ahogyan arra egy tapasztalt újságíró is figyelmeztetett a napokban – bátorsággal is. Ugyanis ezek a minőségek az előfeltételei annak, hogy elkészüljön egy olyan jegyzet, dokumentumfilm, rádiós riport, amely jóval többet kínál egy néhány szavas posztnál.