Köszöntöm Önöket! A 2022-es év elején tartunk. Elbúcsúztunk az óévtől, és beléptünk az új esztendőbe. Hogy milyen volt a tavalyi év, azt már megtapasztaltuk, mindenki levonhatta belőle a következtetéseket. Hogy mit tartogat az új, az még rejtély számunkra.
2022-t írunk, és már közel két éve a járvány körül forog minden.
Egyre többet hallottunk a napokban az omikron gyors terjedéséről és arról, hogy emiatt újra otthoni munkára ösztönzik a lakosságot, valamint arról is, hogy korlátozzuk az emberi kapcsolatokat.
Az előrejelzések szerint az omikron rendkívül gyors terjedése oda vezethet majd, hogy akár a lakosság közel egyötöde is karanténba kerülhet. A szakemberek is arra utalnak, hogy az omikron verzió abszolút fertőzőbb, és hogy nem találkoztak olyan vírussal, amely a lakosság nagy részét megfertőzheti, függetlenül attól, hogy beoltott valaki, vagy már átesett a betegségen. Nem túl kecsegtetők ezek a tények, nem igaz?!
Az omikron mindegyik korosztályt érinti. Bejutott az idősotthonokba, valamint a középkorosztály és a fiatalok körében is fertőz.
Bizonyára hallották azt a hírt is, hogy Olaszországban 2,5 millió állampolgár van karanténban. A helyzet a munkahelyeknél is hiányt vagy változtatást eredményez.
Nálunk is arról hallani, hogy az iskolákat minél tovább nyitva szeretnék tartani.
Úgy érzem, hogy csak valahogy próbálják menteni a menthetőt.

A károkból, ártalmas dolgokból már van bőven. A műsorok készítése által kapcsolatban vagyok a gyerekekkel, a fiatalokkal. Szomorú látni, amikor egy kisiskolás, aki még ovis korában érdeklődő volt, most passzívabbá vált. A tanároktól, szülőktől is hallottam, hogy sokkal nehezebb őket motiválni. A lelkesedést a motiválatlanság váltotta fel. Mivel több hónapon keresztül a rádiós műsorokon keresztül sem tudtuk tartani velük a kapcsolatot, tapasztalni, hogy sokkal zárkózottabbak. Ha szülőkkel beszélgetek, hasonlókat mondanak. Elég volt már ebből a helyzetből, a bezártságból. A gyerekek nem tudtak olyan közegben lenni, amilyet megérdemeltek volna, és ez fejlődésükre is hatással volt. Ahogy telik az idő, kezd megmutatkozni, hogy a járvány mi mindent vett el a gyerekektől. Hadd tegyem hozzá, hogy nemcsak a gyerekektől, hanem tőlünk, felnőttektől is. A passzivitás, érdektelenség nálunk is érezhető.
Ha egy monitor az, amely kapcsolatot biztosít a tanár és a gyermek vagy a felnőttek között, akkor ott a személyes kapcsolatok gyengülni kezdenek, és érdektelenség lép fel. Egy megszokott zónából pedig újra nagyon nehéz kitörni.
Az iskolákban emellett heti három alkalommal tesztelések is vannak, és igaz, most az iskolapadokban a tanár fizikai jelenlétében tudják követni a tananyagot, és legalább saját korosztályukkal is együtt vannak, de ez minden. A délutáni tevékenységek, szakkörök, foglalkozások, szereplések elmaradnak, amíg nem javul a helyzet. És ez mind a jelenlegi körülmények miatt!
Azt mondják, hogy minden rosszban van valami jó is. Remélem, egyetértenek velem, hogy jelenleg valahogy még nem látom az alagút végét, ha újabb rémhírekkel riogatnak bennünket. Hogy lehet ebből majd jól kijönni? Fel lehet ebből majd állni? Pedig muszáj lesz, ha tovább akarunk menni!