Jó napot kívánok! A második Covid-karácsony. Épp, amikor már úgy tűnt, hogy a delta ugyan megint nagy gond lett, de talán mégis lecseng a negyedik hullám is: akkor itt az omikron. Mintha a vírus érezné, hogy mikor, milyet kell mutálódnia ahhoz, hogy újra vele foglalkozzunk. Vajon mindez puszta véletlen? És hogy mit tartogat a következő mutáció? Nem tudják még. Lehet, hogy a legkeményebb hullám lesz az ötödik, de az is lehet, hogy az omikron jelenti a koronavírus probléma végét. Ez azért elég széles spektrum. Most akkor megint hogyan álljunk hozzá ehhez fejben? Újra álljunk be védekezőpózba, vagy pedig engedjük el magunkat? Ez a tánc megy most már érzésem szerint két éve, és a koronavírus okozta fáradtság egyre erősebb.

Közben, hogy ne legyek tétlen, elmentem, és beadattam magamnak a harmadik adagot, és ha már ott voltam, akkor az influenza ellenit is, és semmit sem érzek. Mármint se mellékhatásokat, se megnyugvást, se büszkeséget, hogy megtettem, amit megkövetelt a haza… semmit. Amikor az első adagokért mentem júniusban, még naivan azt hittem, hogy ez a koronavírus elleni háború döntő csatája számomra, a nyáron pedig mindenki megvívja a maga döntő csatáját, és akkor őszre győztesként állunk majd a színen társadalomként. Aztán semmi sem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Az oltási számok különösen Szlovéniában és egyes környező országokban csigalassúsággal kúsztak csak fel, az iskolák ugyan nyitva maradtak, de jöttek az újabb szigorítások, korlátozások, elvonások. A romlás pedig még a baráti kapcsolatokat is érinti. Akikkel nyárig az ember gond nélkül szót értett, hirtelen, amikor megtudták, hogy beoltattam magam, elfordultak tőlem, vagy még rosszabb: győzködni kezdtek, hogy mekkora ordas ostobaságot csináltam, videókkal, e-mailekkel bombáztak, amiben állítólagos bizonyítékokkal szolgáltak ennek alátámasztására. Ez odáig ment, hogy a barátságok, jó viszonyok megszűntek, kihűltek. És ilyesmiről sokaktól hallottam. Ha a vírus el is tűnik, ezek a sebek valaha begyógyulnak?

Tényleg megint túl naiv voltam: sosem gondoltam, hogy azért támadnak majd, mert felelősséget vállaltam magam és mások érdekében, illetve, hogy épp azok lesznek a leghangosabbak, akik nem hajlandók felelősséget vállalni, és csak magukra gondolnak. De akkor ezt is a felszínre hozta a láthatatlan ellenség. Vajon mi lesz akkor, ha egyszer – ne adj isten – látható, és még halálosabb ellenséggel találjuk magunkat szembe nemzetként? Kire számíthatok majd akkor? Azt hiszem, elkezdek készülni arra, hogy egyedül is helytálljak. Habár el is felejtettem, hogy erre mégsem lesz szükség, hisz a harmadik adag úgyis elvisz engem legkésőbb öt éven belül, ahogy mondják nekem a nálam okosabbak…